×

"Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is."

Kodály Zoltán

Naptár

augusztus 2019
H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Adó 1%

Támogasson bennünket személyi jövedelemadója 1%-ával!

Grande École
Alma Mater Énekkar Egyesület
Adószám: 18200418-1-42

Ki olvas minket

Oldalainkat 602 vendég és 0 tag böngészi

 

Fotók: Zeneakadémia

Ahogy azt megszokhattuk tőle, Keller András megint úgy állította össze a programot, hogy a darabok egymásra rezonálva új konstellációba rendezzék az adott témáról, jelen esetben a halálról alkotott korábbi elképzeléseinket. Bach kantátáját (BWV 106) Richard Strauss op. 24-es Halál és megdicsőülése, majd Mozart Requiemje (K. 626) követte a péntek esti koncerten, a megújult Zeneakadémia nagytermében.

 

Keller sosem gondolkodik közhelyekben, nem él félmegoldásokkal, bármelyik szerzőről, korszakról eredeti mondanivalója van. Historizáló kényszer nélkül bátran nyúl Bach legkisebb hangszeres apparátusát foglalkoztató darabjához. Furulyák helyett Böhm-fuvolákon, viola da gambák helyett csellókon és a continuo szerepét játszó orgonán szólaltatja meg ezt a törékeny művet, amely a Concerto Budapest muzsikusainak kezében a modern hangszereken is képes megőrizni meditatív csendességét.

Bach legkorábbról fennmaradt kantátája (1707), a BWV 106-os Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit (Actus tragicus) az akkor 22 éves zeneszerző megdöbbentően mély tanulmánya a halálról. A felújított Zeneakadémia kifinomult akusztikájú nagytermében Keller az intimitásnak olyan családias légkörét tudta megteremteni, amelyben a halál nem nyomasztó mumusként, hanem kvázi barátunkként jelent meg.

A négy szólista meghökkentően hiteles Bach- és Mozart-hangot ütött meg, jóllehet egyikük sem specializálódott úgynevezett régi zenére. Megszólalásuk extrém módon koncentrált volt és kivételes minőséget képviselt. Megyesi Zoltán harcos tenorja úgy szólított fel életünk megváltoztatására, hogy közben sikerült a moralizálásnak még a látszatát is elkerülnie. Bretz Gábor oroszlánszelídítő basszusa szenvedélyesen érvelt a halál mellett. Heiter Melinda mezzója az érzéki tónust szabadította ki a partitúra fogáságából. Rost Andrea szopránja kiragyogott előkelő udvartartásából. Minden hangot úgy énekelt, mint aki már járt odaát.

Mégsem a szólisták voltak az est főszereplői. A kórus vitt mindent. Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus huszonéveseinek hiperérzékeny muzikalitása, intonációja, az együtténeklés ragadós öröme és felemelő pontossága  a bachi, majd mozarti halálképet izgalmas és vonzóan ismeretlen oldaláról mutatta meg. Mindebben óriási szerepe van Erdei Péter karigazgatónak, aki a próbák során Keller András keze alá dolgozta csapatát. ARequiemben a Concerto Budapest hangszereseivel elképesztő homogén hangzást produkáltak.

A vonósok, basszetkürtök és fagottok teljesen egyenrangúan szólalnak meg az Introitusban, a kürtök és harsonák, trombiták és az üstdob fokozásából kirobbanó kórus olyan természetes következmény, mint tűzhányónak a láva. A Dies Irae vokális lüktetésében a vonósok, trombita és üstdob játszotta a motor szerepét.

A Lacrimosa zenéje olyan, mintha itt érne véget a darab. Bizonyos értelemben tényleg végpont, fokozhatatlan. Táncos ritmusát Kellerék nem a világvége víziójává, hanem egy új élet ígéretévé „transzponálják”.

Valahogy visszaköszön benne, persze csak nagyon távolról, a két vokális mű között megszólaltatott Halál és megdicsőülés lázas látomása. Strauss, Bachoz hasonlóan, huszonévesen írta ezt a darabot, amelyben az élet átminősüléséről örökérvényű igazságokat fogalmazott meg. Amikor haldoklott, állítólag azt mondta a lányának, hogy meghalni pontosan olyan, mint ahogy ebben a műben megírta.

Keller András a gigantikus vajúdásban mintha azt hangsúlyozná, hogy a halál csak egy állomás, dimenzióváltás az újjászületések sorában. 

Kling József

forrás: figaro.postr.hu

2011. augusztus